“A magyar csúcsgasztronómiai verseny, a Hagyomány és Evolúció döntőjén is érdekes volt az alapanyag-ellátás: a hetekkel előre megrendelt 36 darab ellenőrzött-garantált körülmények közt tartott másfél kilós tanyasi csirke helyett a szponzor 30 darab 0,8-1,1 kilósat és hat darab 1,4-1,6 kilósat szállított. Volt egy 1,8 kilós is. A csirkék egyike-másika „illatozott”, bőrük itt-ott szakadozott volt, a csontvázhoz tartozó belső részek csak részben voltak meg (részben kimosva, részben roncsoltan). A szervezők közül négy ember rótta egész szombat délután a várost és vonzásköreit, hogy a másnap hajnalban kezdődő versenyre beszerezze a kiírás szerinti csirkét. Az ügyben illetékes nagykereskedő és a tenyésztő egymásra mutogatott: „Mi mondtuk, de ők elfelejtették, ők nem mondták, pedig mi tudtunk volna és közben meg szabad napot vettek ki….”

Ha valakinek étterme van, nap mint nap szembesül ehhez hasonló jelenetekkel. Jelenleg csupán néhány kisebb vendéglő képes megoldani, hogy nagyrészt hazai piacokon szerezze be a honi alapanyagokat – általában őstermelőktől, ő is nehezen. Egy kisvendéglő megteheti, hogy minden nap abból főzzön, amit épp jó minőségben megkap. A Nagycsarnokban található „hungarikumhalakról” pedig mindenki tudja, hogy a harcsa igen gyakran Olaszországból a Pó vidékéről, a süllő Ukrajnából érkezik.

A Magyarországon megtermelhető és megtermelendő minőségi alapanyagok klasszifikációja és minőséggarancia-rendszerének kiépítése halaszthatatlan. Bizonyos jogszabályokat átvettünk az Európai Uniótól az eredetvédelemmel és az oltalom alatt álló földrajzi jelzésekkel kapcsolatban. Ezekről azonban a falugazdászok, szakmai szervezetek, termelők gyakorlatilag semmit sem tudnak, s a minisztériumban sem ismerik ki magukat igazán a szövegek tengerében, melyek közt nehezen érthető fordítások is felbukkannak.”