Jelentősen enyhülnek a kistermelőkre vonatkozó szabályok annak a rendeletnek az értelmében, amely a napokban léphet életbe. Újdonság például, hogy a jövőben a magyar kistermelői élelmiszerek is megtalálhatók lesznek a boltok polcain és az éttermek asztalain.

Civil összefogás a kistermelői rendelet módosítására

“A magyar csúcsgasztronómiai verseny, a Hagyomány és Evolúció döntőjén is érdekes volt az alapanyag-ellátás: a hetekkel előre megrendelt 36 darab ellenőrzött-garantált körülmények közt tartott másfél kilós tanyasi csirke helyett a szponzor 30 darab 0,8-1,1 kilósat és hat darab 1,4-1,6 kilósat szállított. Volt egy 1,8 kilós is. A csirkék egyike-másika „illatozott”, bőrük itt-ott szakadozott volt, a csontvázhoz tartozó belső részek csak részben voltak meg (részben kimosva, részben roncsoltan). A szervezők közül négy ember rótta egész szombat délután a várost és vonzásköreit, hogy a másnap hajnalban kezdődő versenyre beszerezze a kiírás szerinti csirkét. Az ügyben illetékes nagykereskedő és a tenyésztő egymásra mutogatott: „Mi mondtuk, de ők elfelejtették, ők nem mondták, pedig mi tudtunk volna és közben meg szabad napot vettek ki….”

Ha valakinek étterme van, nap mint nap szembesül ehhez hasonló jelenetekkel. Jelenleg csupán néhány kisebb vendéglő képes megoldani, hogy nagyrészt hazai piacokon szerezze be a honi alapanyagokat – általában őstermelőktől, ő is nehezen. Egy kisvendéglő megteheti, hogy minden nap abból főzzön, amit épp jó minőségben megkap. A Nagycsarnokban található „hungarikumhalakról” pedig mindenki tudja, hogy a harcsa igen gyakran Olaszországból a Pó vidékéről, a süllő Ukrajnából érkezik.

A Magyarországon megtermelhető és megtermelendő minőségi alapanyagok klasszifikációja és minőséggarancia-rendszerének kiépítése halaszthatatlan. Bizonyos jogszabályokat átvettünk az Európai Uniótól az eredetvédelemmel és az oltalom alatt álló földrajzi jelzésekkel kapcsolatban. Ezekről azonban a falugazdászok, szakmai szervezetek, termelők gyakorlatilag semmit sem tudnak, s a minisztériumban sem ismerik ki magukat igazán a szövegek tengerében, melyek közt nehezen érthető fordítások is felbukkannak.”

The area I think most of us aspire to eat in, is expensive, natural food. This is organic food, local food and the like.

The area I’m interested in exploring is up here in extremely cultivated food. Food made in a laboratory maybe.

One of the only known truths about laboratory-grown meat—the only real thing we know about it at the moment—is that the meat has to be very thin for the oxygen to get to it. If it weren’t thin, you’d need to grow blood vessels and that would make it a much more complicated exercise.

It’s wet and very flat.

Now in the way new technologies emerge and change markets, often it’s companies that have something quite strange and simple in common with the technology that do well. It’s a bit like the way wire manufacturers started making fibre optic cables, just because they were good at extruding miles of stuff—even though there doesn’t seem to be any other relationship between the two technologies apart from their physical similarity.

In this case I’ve started to look at photo processing labs as systems that deal with wet, flat material. They include wet paper, and highly engineered processes.

My contention is that AGFA or some photo processing company would start producing lab-grown meat machines.

This work talks about how the lab-grown meat transition will affect the public-facing processes of food and its consumption, and also how it will affect craft and expertise in the world of food.

The interview discusses urban food-distribution networks, the cultural and nutritional effects of food-vendor carts, the geographic distance from “farm to table,” food-contamination scares, what Sarah describes as “the ways in which food and eating behaviors influence the physical shape of the city,” Nicola’s interest in “cupcake shops as indicators of gentrification,” and much more.

Infographic showing the average distance food travels in Iowa, US. Also, several related graphics and info under the “food” tag.

A magyar - szűkebben budapesti - zsidóság kulináris életét és kultúráját feltáró podcast. A kóser alapanyagok beszerzésének nehézségeitől egyes magyar tálak zsidó eredetéig sok érdekes dolog.

A PIECEMEAL INVESTIGATION INTO THE ORIGINS OF OUR FOOD

Tristram Stuart likes to rummage in bins. A tall, 32-year-old with floppy hair and chiselled features, he is a connoisseur of rubbish in all its variety. He can tell you what time central London convenience stores put their binbags out on to the streets and hazard a good guess as to what will be in them. He can tell you about how the waste policies of major supermarkets differ: how much of their rubbish is diverted to landfill and how much is recycled or incinerated; which ones lock up their bins, and which leave them open. Stuart is a “freegan” – someone who subsists largely on food discarded by others. Through this practice, he has become thoroughly acquainted him with the ins and outs of rubbish and he long ago got over any squeamishness about handling it. For him, a bin full of chucked-out food is not an object of physical revulsion. Rather, it’s an opportunity.